Szabó Palócz Attila írása

Kicsit szeszélyesebben bánt velünk az idei tavasz, mint szerettük volna, húsvétkor például a felhők is megöntöztek bennünket – ők sem akartak kimaradni a kereszténység legnagyobb ünnepéből, illetve az ahhoz kapcsolódó népi hagyományokból –, így tehát nemcsak mi, férfi ak locsoltuk meg a hölgyeket, lányokat, asszonyokat, édesanyákat, hanem jutott nekünk is az égi áldásból. Érdekes azonban, hogy az ünnepkörhöz tartozó szokások egy része mennyire megváltozott, vagy – rosszabb esetben pedig – el is tűnt, elkallódott valamerre az elmúlt évtizedekben, évszázadokban. Mert az ugyan aff éle megszokott dolog, hogy igen, húsvéthétfőn a férfi ak locsolkodni mennek, no de húsvétkedden manapság már nem kell viselniük a közben elkövetett „túlkapásaik” következményeit. Ha netán vödörrel állítottak volna be, még ha csak viccből is, valahová, valakihez, aki nem túlságosan örvendezett volna emiatt…

Néhány évvel ezelőtt például a szemtanúja voltam – még ha jegyzőkönyvi feljegyzés nem is készült az esetről –, amikor nagyvárosi fi úk a kútról telemert nagy vizesvödrökkel állítottak be osztályfőnökükhöz locsolóverset mondani. Csak merészelt volna szegény tanárnő ellenkezni a néphagyománnyal… – Remek pedagógus volt – Isten nyugosztalja! -, és kiválóan vette az akadályt, csak annyit kért diákjaitól, várják már meg, hogy átöltözzön, és ne bent a szobában locsolják meg, hanem kint, a teraszon. Abban az évben bizony nagyon kellemes, meleg, szinte már nyárias húsvétunk, tavaszunk volt.

A húsvétkedd azonban még nagyanyáink és nagyapáink korában is a visszalocsolás napja volt. „Nem mertek a legények a falun végigmenni dolgozni, a kerten szöktek el a mezőre. Végigállták a lányok az utat két oldalról. Ahogy jött a kocsival a férfi vagy a legény az ráfi zetett” – olvashatjuk egy 1976-ban készült néprajzi feljegyzésben.

Persze, ahogy így elképzelem a rakott szoknyásan, nagy vödrökkel az út két oldalán felsorakozott hajadonokat, inkább mosolygok a történeten, hiszen nem tűnik annyira veszélyesnek ez a hagyomány, hogy a kerten át kelljen bujdokolni előle, sokkal inkább szórakoztatónak és viccesnek. Ahogyan az idei tavasz szeszélyes hangulata mellett is megőriztük a vidámságunkat, jókedvünket, hiszen a csapadék jót tesz a földeknek, a termésnek, s hogy messzebb ne menjek, itt, a kertünknek, a virágoknak is. Szükség van rá, még ha nem is szeretünk megázni. De így legalább a locsolásra sem kellett túl sok időt és vizet fecsérelnünk, több időnk jutott a locsolkodásra…

Meg aztán hozott jó híreket is az idei tavasz, olyanokat, amelyek a szomszédságunkban dúló, egyre agg asztóbb méreteket öltő háborús helyzetről érkező tudósítások mellett talán némi egyensúlyt is teremthettek az értékrendünkben, a tragikus események által egyébként nagyon is felkavart érzelmeinkben. Így például épp húsvéthétfőn jelentették be, hogy a Híd Kárpátaljáért összefogásban érkezett adományok összege meghaladta az egymilliárd forintot. Igazolva ezzel azt is, hogy nincs az az emberi szenvedés, amit ölbe tett kézzel tudnánk nézni. „Magyarország emberségből jelesre vizsgázik!” – közölte Szentkirályi Alexandra kormányszóvivő.

Veresegyházon és Erdőkertesen – meg persze tulajdonképpen az egész régiónkban is – szépen gyűltek az adományok az elmúlt időszakban, folyamatosan indultak a szállítmányok térségünkből a rászorulókhoz, akiknek a nehéz helyzetükben is megkönnyíthetik a hétköznapjaikat ezek a felajánlások. Kimondhatatlanul jó érzés egy ennyire segítőkész közösség tagjának lenni, amikor egymást tulajdonképpen nem is ismerve, s mégis együtt, összefogásban segítünk, mert segíthetünk. Kell ennél alaposabb ok vagy indok bármire is? Mert hát a bajban ismerszik meg igazán a közösség, az erejét akkor mutatja fel igazán, amikor összefogásra van szükség.

Ilyen célt igyekszünk szolgálni lapunkkal is, nemcsak a két települést, Veresegyházat és Erdőkertest, az itt élő emberek összefogását, közösségként felmutatott összetartását, egymás kölcsönös megismerését és megbecsülését, az itt és így kialakult lokálpatrióta szemléletmódot, hanem azt a felszabadult szellemiséget is, amelyben együtt örülünk a tavaszi esőnek, együtt dolgozunk a közösen elért sikerekért, lépésről lépésre haladunk előre, s amelyben az eredményeink immár nemcsak elvitathatatlanok, de – hazánk más térségeiből nézve – irigylésre méltók is, ahogyan ezt több, az elmúlt időszakban készült országos felmérés is kimutatta.

A rendszerváltoztatást megelőző időszakban, sőt, néhány évig még utána is, volt egyfajta negatív felhangja annak a szónak, hogy agg lomeráció. Az elmúlt három évtizedben azonban ez teljesen a visszájára fordult, megváltozott, olyannyira, hogy az utóbbi tizenkét esztendőben már olyan eredményeket érhettünk el – együtt, közösségben, összefogással –, amelyek büszkeségg el tölthetnek el mindenkit, akiben ott él legbelül a lokálpatriotizmus. Mert aki Veresegyház érdekében cselekszik, az veresegyházi, akárhonnan származzék is, sőt, még csak nem is feltétlenül fontos itt laknia, ha személyes kötődései mégis kiemelt fontosságúvá teszik számára a várost… Mert aki Erdőkertesen él és alkot, az erdőkertesi, akármilyen történelmi távolságba és földrajzilag akármilyen messzire nyúló családfát tudjon is összeállítani és felmutatni.

Magyarán: aki a közösségért tesz, akinek munkájában a közösség szempontjai és érdekei az elsődlegesek – az a közösség része!

Akárhova szóljon is a lakcímkártyája.

Folytassuk hát a megkezdett munkát egymás megismerésével, hogy a közösen elért eredményeinken túl egymásra is egyre büszkébbek lehessünk!