Nagyon szeretem a veresieket, mert nagyon kedvesek, segítőkészek, és örülnek, hogy dolgozom nekik – mondta el a lapunknak adott interjúban Lethenyei László fotóművész, aki immár évtizedek óta dokumentálja felvételeivel városunk mindennapjait, az itt élő emberek életét, illetve a legfontosabb helyi eseményeket. Elfogyasztott időközben sok-sok fényképezőgépet és három autót, hogy mindenhová odaérjen… A fotográfus több mint fél évszázados, kiemelkedő művészi tevékenységét tavaly, az augusztus 20-i nemzeti ünnepünk alkalmából a Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetéssel ismerte el az Emberi Erőforrások Minisztériuma. A rangos kitüntetést Rétvári Bencétől, az EMMI parlamenti államtitkárától vehette át. Lethenyei László most márciusban fejezte be a Veresegyház elmúlt egy esztendejét dokumentáló kiadványát, színes fotóalbumát, ami hamarosan a honlapunkon is elérhetővé válik majd. A vele folytatott őszinte és mély beszélgetés azért is volt különösen izgalmas és tanulságos, mert szemléletesen igazolta, hogy a művész tulajdonképpen Veresegyház élő lelkiismerete: évtizedek óta jelen van minden helyi eseményen, rendezvényen, így hát olyan kivételesen gazdag fotódokumentáció gyűlt össze neki köszönhetően városunk közelmúltjáról, amelyet közel s távol bármely más település megirigyelhetne. Veresegyháznak pedig egy csodálatos kincset jelent nemcsak ez a mérhetetlen gyűjtemény, hanem a számtalan pillanat is, amelyet lencséjén keresztül megörökített.

– Mióta fotózza Veresegyházat?
– Most lesz tizennyolc esztendeje. Nagyon sokat változott, fejlődődött azóta a város, így az, aki két évtizeddel ezelőtt járt itt, ma már nem nagyon ismerhetne rá. Nagyon sokat haladt előre Veresegyház ebben az időszakban – azt kell mondanom, hogy csodálatos ez a fejlődés, amit itt tapasztaltam –, és ezt én fotókkal is tudom bizonyítani. A város népessége is nagyon megnőtt, ma már huszonkétezren lakják, amikor pedig én itt kezdtem dolgozni, akkor még alig volt tizenkétezer lakosa. Ez rohamos fejlődést jelent.

– Hogyan került Veresegyházra?
– Rengeteg riportot készítettem, bár akkoriban még kisiparosként dolgoztam, egy professzionális színes labort vezettem Pesten. Gyakran jártak be oda fotóriporterek, akik hozzám hozták kidolgozásra a filmjeiket. Megszoktuk, megismertük egymást, és egyre gyakrabban fordult elő, hogy amikor nem bírták a tempót, és nem jutottak el mindenhova, ahova pedig kellett volna, megkérdeztek, hogy lenne-e kedvem ezt vagy azt a munkát átvállalni tőlük. Én lettem az állandó beugrójuk, elégedettek voltak a munkámmal, és egyre több feladatot bíztak rám, s végül így váltam sajtófotóssá, kialakult egyfajta kapcsolatrendszerem. Rengeteg programot, rendezvényeket szerveztem, amelyeken sokat fotóztam, a fényképekből pedig albumokat készítettem. Már akkor is elsősorban az emberi pillanatképek érdekeltek, ezért ezekkel kezdtem foglalkozni. S mint oly sokan mások is, én is szerettem volna kiköltözni a nagyvárosból. Sokat olvastam akkoriban arról, hogy Veresegyházon mennyi program van, néhányszor elmentem ezekre, bejelentkeztem, és végül beszéltem a polgármesterrel. Részben az ő biztatására nyitottam meg a Fuji laboromat a Fő téri üzletházban. Ugyanott működött az Átrium Galéria nevű kiállítóterem is. A boltomat azonban csak egy évig tudtam fenntartani, mert a labortechnikára aztán már nem volt szükség, annyira elterjedt a digitális technológia.

– Ez pedig mindent megváltoztatott?
– Ha nem is mindenben, de igen nagy változásokat hozott. Kelemenné Boross Zsuzsa volt akkoriban a Váci Mihály Művelődési Ház igazgatója, és ő kért meg, hogy fotózzam a kiállításmegnyitókat, és lassan elkezdtem így a városnak dolgozni. Öt évig teljesen ingyen csináltam mindent, s mivel a GE Power nevű amerikai cég is ott volt a közelben, amikor szükség volt rá, bejöttek hozzám onnan is például igazolványképet készíttetni. Egy ilyen alkalommal mondták, hogy tízen lennének, amire én úgy feleltem, hogy akkor nem is kell eljönni – bemegyek a gyárba. Nagyon megörültek ennek. Amikor megérkeztem, ott volt az igazgató is, akiről ugyancsak készítettem néhány pillanatképet miközben várakoztam. Ezeket is leadtam később az igazolványképekkel együtt, és ennek nyomán aztán behívtak, hogy fotózzam külön is az igazgató urat. Persze megcsináltam. Orosz Rita volt a titkárnő az igazgató mellett, és ő kérdezte meg akkor, hogy „holnaptól” vállalom-e a cég teljes körű fotózását, rendezvényeket, meg úgy nagy általánosságban mindent, ami a gyárral kapcsolatos. Rácsodálkoztam a kérdésre, de természetesen elvállaltam, és aztán tíz évig voltam a GE Power külső fotósa. Közben pedig továbbra is készítettem a városi fotókat. Miután 2007-ben lebetegedtem, a gyermekeim szorgalmazták, hogy költözzek be Budapestre, hogy a közelükben legyek. Amikor ezt közöltem a jegyzővel, akkor ő megnézte az addig készült munkáimat, majd azt mondta, hogy „Lethenyei úr, ezt ne hagyja abba”! Én időközben megszerettem a veresi embereket, nagyon jól éreztem magam köztük, nagyon sok rendezvényen vettem részt, mindenki aranyos és kedves volt, úgy mondanám, hogy befogadtak.

– Azt mondtuk az imént, hogy elterjedt időközben a digitális technika, és labormunkára egy idő után már nem volt szükség. Mennyiben változott meg időközben a fényképezés, mennyire alakult át a fotózás világa?
– Nagyon megváltozott a fotós szakma, ez ma már nem az a mesterség, amit én egykor a Magyar Távirati Irodánál kitanultam. Mint mondtam, én egy profi színes labort vezettem, és ha csak öt százalékkal eltért a szín a megfelelőtől, az elvárttól, akkor már reklamációra számíthattam. Nagyon szigorú követelményeknek kellett megfelelnünk. Az MTI-nél nevelkedtem, és mindvégig a sajtónak dolgoztam.

– Milyen témák érdeklik leginkább a fotózásban?
– Elsősorban az emberek. Elfogyasztottam három-négy fényképezőgépet – részben a technikai követelmények változása, átalakulása miatt is – és három gépkocsit, miközben Veresegyháznak dolgoztam. Nagyon szeretem a veresieket, mert nagyon kedves emberek, segítőkészek, és örülnek, hogy dolgozom nekik. Éppen ezért tartottam fontosnak elkészíteni azt a dokumentációt is, amelyik a tavalyi veresegyházi eseményeket foglalja össze, színes képekkel, látványos formában, hogy egy ilyen ajándékkal viszonozzam az itt élő emberek szeretetét, és a megbecsülést, amit tőlük kapok. Úgy érzem, hogy sikerült egy értékes fotóalbumot összeállítani, amelynek a szerkesztésével már végeztünk, és bízom benne, hogy hamarosan nyomtatásban is a kezükbe vehetik.

Lethenyei László Veresegyház Képes Krónikája című oldalát IDE KATTINTVA tekintheti meg!