2026.04.15.
Értékeink Kategória nélkül

Veresegyház és Erdőkertes szimbiózisában

– Pitrolffy-Jamli Tamara írása

Veresegyház és Erdőkertes 1956-ig, az utóbbi önállósodásáig egy település volt Magyarország térképén. Ennyi idő távlatából ma már persze eszébe sem jutna senkinek sem megkérdőjelezni az akkor meghozott döntést, amelynek következményeivel – legyenek azok bár pozitív vagy negatív hatásúak – nekünk együtt kell élnünk. Nem kérdőjelezzük meg, hiszen épp az a lényeg, hogy ezzel is és egymással is együtt akarunk élni. Már csak azért is, mert így alkothatunk erős, összetartó, büszke, lokálpatrióta közösséget.

Tény azonban az is, hogy egy ilyen közigazgatási döntés nem változtatja meg, nem értékeli át az emberi kötődéseket: a régi veresegyházi családokból még manapság is nagyon sokan járnak rokonlátogatóba Erdőkertesre, az erdőkertesi szülők jelentős része pedig most is Veresegyházra viszi reggelente a gyermekét iskolába.

Nyugodtan kimondhatjuk tehát, hogy a két település afféle természetes szimbiózisban él egymással. Erdőkertesen járva egy veresegyházi sem érzi magát idegennek – és nagy valószínűséggel így van ez fordítva is.

Sok-sok szál köt össze bennünket, számtalan kötődés és emberi kapcsolat ad egységes jelleget az itt élő közösségnek. Ezek mindegyike pedig egy-egy apró kis indok volt arra, amikor lapunk elindítását terveztük, hogy egy olyan újságot készítsünk, amelyik egyszerre szól a két önálló település lakosságának. Ebből adódik a címválasztásunk is, hiszen Veresegyház és Erdőkertes nekünk bizony az Otthonunk. Ki gépen száll fölébe, annak talán térkép e táj, s talán meg sem tudja különböztetni egymástól a két települést, nekünk viszont, akik itt lakunk ebben az agglomerációs régióban, a nemzet fővárosának közelségében, az ország szívében, nagyon is hasonlóak a mindennapi ügyes-bajos dolgaink, de azonosak az örömeink, közösek a sikereink, az ünnepeink és az eredményeink, attól függetlenül, hogy Veresegyházon vagy Erdőkertesen élünk. S attól függetlenül is, hogy itthon dolgozunk, vagy bejárunk reggelente a fővárosba a munkahelyünkre.

Ki gépen száll fölébe, annak talán valóban térkép e táj, de nekünk az otthonunk.

Amikor megállunk a házunk előtt és körülnézünk az utcánkban, amikor kihajolunk az ablakon, amikor ezeken a tereken járunk, vagy nyaranta csak úgy céltalanul sétálgatunk, esetleg rekreációs jelleggel futni, kocogni indulunk, amikor beülünk egy kávézóba, vagy színházba megyünk – akárhogy nézzük is, az otthonunkat látjuk. Azt a közeget, azt a közösséget, amelyben mi is felcseperedtünk, s amelyet nagyszüleink még egészen másmilyennek láttak, az elmúlt évtizedek rohamos fejlődése ugyanis jelentősen megváltoztatta a településeink arculatát. S agglomerációs régióként nagyon sokat beszélnek velünk kapcsolatban a népességszám hirtelen megugrásáról is a kiköltözők, a kitelepedők miatt. Nagyon fontos ezzel kapcsolatban hangsúlyoznunk azt is, hogy bizony ők is a saját otthonukat látják ezeken az utcákon, amikor bölcsődébe, óvodába vagy iskolába viszik gyermeküket, amikor kiugranak bevásárolni. Azzal a különbséggel, hogy ez egy olyan otthon, olyan közösség a számukra, amit ők maguk választottak a saját akaratukból saját maguknak. A közösség ereje pedig abban mutatkozik majd meg igazán, hogy visszaigazolja számukra, hogy életük legjobb döntését hozták meg ezzel az elhatározással.

Amikor a munkaidő végeztével felkerekedünk és kabátot húzunk, akkor olyan szempontból a legcsekélyebb különbség sincs közöttünk, hogy mindannyian hazaindulunk az otthonunkba – attól függetlenül, hogy itt helyben vagy a fővárosban dolgozunk –, Veresegyházra és Erdőkertesre.

Így alkotunk mi itthon egy összetartó közösséget, amelynek reményeink szerint a hiteles lenyomatát adja majd lapunk. Kérem, fogadják szeretettel!

Azt pedig, aki gépen száll fölébe, minderről nem kérdezzük meg, már csak azért sem, mert a véleménye nélkül is meggyőződéssel és teljes magabiztossággal állíthatjuk: Veresegyház és Erdőkertes a mi Otthonunk.

Pitrolffy-Jamli Tamara