Pásztor Béla az ország legrégebb óta hivatalban lévő polgármestere, aki egykor még tanácselnökként került a település élére 1965-ben. Csaknem hat évtizedes tapasztalatával ma is azt állítja, hogy nincs megállás: csak előre lehet menni, de nem kell sürgetni az előrehaladást, ahhoz kell alkalmazkodni, amit az adott idő megváltoztathatatlanul megkövetel. Mint a lapunknak adott interjúban elmondta, a megépülő M2-M3-as összekötő útnak egyszerre kell majd szolgálnia az országos érdekeket, de ugyanakkor a helyiek igényeit is.

Ha a munkámért nem fogadnak el, nem becsülnek meg, akkor más megbecsülést nem kérek.

Pásztor Béla, Veresegyház polgármestere

– Amikor Ön elfoglalta hivatalát, valószínűleg még egészen másképp nézett ki Veresegyház, mint amilyennek manapság ismerjük. Ha valaki akkor járt volna itt, és csak mostanság térne vissza, ráismerne még a településre?
– Biztosan meglepődne. Ha egy utcának a fényképét nézzük, akkor tulajdonképpen már csak egy-két házat ismerhetünk fel a régiek közül, és az összes többi új. Hogy egy ilyen összehasonlításra lehetőségünk legyen, csináltattunk annak idején egy ötkötetes fényképsorozatot. Én 1965. szeptember 1. óta szolgálom a várost, korábban tanácselnöki minőségben, aztán pedig polgármesterként. Ennyi idő alatt egyetlen pártnak sem voltam tagja, vallásos ember vagyok, ma is rendszeresen templomba járok, és semmiféle olyan kötődésem nem volt, amelynek alapján bárki is fegyelmezhetett volna. Ez persze nem azt jelenti, hogy ha valaki elmondja a hibáimat, vagy felhívja a figyelmem a tévedéseimre, akkor megharagszom. Egyszerűen csak nem voltam a rendszer kiszolgáltatottja, nem szólhattak bele felülről vagy kívülről a munkámba. Független emberként nekem nem volt más érdekem, mint hogy az adott helyen a munkámat a lehető legjobban ellássam. Semmilyen érdek meg nem mozdult bennem, hogy én mitől lehetnék gazdagabb, miből vehetnék autót. Akkor is elmentem a templomba, amikor azt nem nézték jó szemmel. Mondták a megválasztásom után, hogy majd be kell lépni a pártba, mire megkérdeztem, hogy miért. Azt mondták, hogy azért, mert akkor nagyobb lesz a megbecsülésem. Én pedig erre azt mondtam, hogy ha a munkámért nem becsülnek meg, akkor más megbecsülést nem kérek.

– Komoly változások történtek ebben az időszakban nemcsak a városban, de a társadalmunkban is, országos szinten, hiszen jött közben egy rendszerváltoztatás… Mindezek hogyan hatottak a munkájára?
– Rendszerváltoztatás ide vagy oda, nekem ez semmit nem jelentett, hiszen én ugyanúgy csináltam tovább a dolgomat, ahogy előtte is. Én nem voltam kiszolgáltatott egyik rendszernek sem. Amikor megválasztottak tanácselnöknek, már a következő napon lebontattam egy falat, mert ott nem volt jó helyen. Kialakítottunk egy olyan formát, amivel a várost fejleszteni lehetett. Nagy értéke volt a társadalmi munkának, és minden olyan építményünk, amit akkoriban sikerült felhúznunk, negyedrészben vagy olykor felerészben is a társadalmi munkának volt köszönhető.

– Szívesen vettek részt ebben az emberek?
– Nem volt iskolánk, nem volt óvodánk… Kiderült, hogy őszre egy vagy két osztállyal többre lesz szükségünk, ezért májustól szeptemberig fölépítettük az épületet, mire kellett, elkészült a tanterem. Olyan volt a város, mint egy társadalmi hadsereg… Villanyhálózatot építettünk, vízvezetéket, csatornát, iskolát, óvodát, orvosi rendelőt, utakat… Abban az időben egyetlen járdája sem volt a falunak, nagy sár volt mindenütt. Csak a főút volt aszfalttal beszórva.

– Még 1965-ben sem volt kiépült villanyhálózat?
– Volt vagy nyolc utca, amelyben nem volt villanyhálózat. Jött a karácsony és televíziót szerettek volna nézni a gyerekek. Több utcában magunk építettük ki a villanyhálózatot, természetesen szakemberek felügyelete és irányítása mellett. Ha nem találtunk helyben megfelelő szakembert, akkor hívtunk a fővárosból, de
elmentünk az ország minden részére, elsősorban Északra, villanyoszlopokat gyűjteni. Megszüntettek ott akkoriban egy hálózatot, mi pedig elkértük, megvettük az oszlopokat… Elmentünk és kiástuk azokat a hatalmas, tizenvalahány méteres oszlopokat. De benzinkutat is építettünk ötven nap alatt. Akkoriban a falunak
3800-4000 lakosa volt, a környékbeliekhez képest tehát nagyobb település volt. Veresegyház nagyon összetartó volt, és ez még mindig jellemző, az emberek készségesek.

– Manapság milyen jelei vannak ennek az összetartásnak?
– Az adófizetési morál nálunk kilencvenhat-kilencvennyolc százalékos. Ha bármit kérünk az emberektől, szívesen segítenek. Persze nem vagyunk egyformák, néha talán még rossz hangulatunk is van, esetleg valami betegség is közrejátszhat, de az emberek nagyon nagy többségére, ha hívjuk, számíthat ez a város. Mindenki úgy
tekinthet Veresegyházra, hogy az emberek a magukénak érzik ezt a várost.

– A minap tárgyaltak az elkerülő útról. Mit várhat ettől a veresegyházi lakosság?
– Nem csak rajtunk múlik, hogy mikor és milyen lesz az M2-M3-as összekötő út. Ezt az országos úthálózati rendszerbe kell jól beleépíteni. Legutóbb a csomádi vezetőkkel arról egyeztettünk, hogy az M3-asból kijövő, az M2-es felé haladó út nyomvonala merre haladjon, mit érintsen. Azt kellett tisztáznunk, hogy hol szolgálja jobban az egyik, hol meg a másik település érdekeit. Az a cél, hogy a településeink közötti útszakaszok egyformán jól szolgálják mindegyik várost és községet.

– Budapest közelsége, ez az agglomerációs helyzet az elmúlt évtizedekben inkább pozitívumot vagy negatívumot jelentett Veresegyház számára?
– Inkább pozitívumot, hiszen közel vagyunk a fővároshoz. Ha arra gondolunk, hogy jót tesz-e az agglomerációs településeknek, hogy folyamatosan nő a lakosságszámuk, azt az egyik ember így ítéli meg, a másik pedig amúgy. Ha én idejöttem, akkor a másik miért ne jöhetne ide? Sokan gondolkodnak úgy, hogy amikor ők már ott
vannak, akkor mások már ne jöjjenek. Milyen alapon? A városnak meg kell teremteni az ott élő emberek mindennapjaihoz szükséges feltételeket, amelyeknek része az is, hogy jó utakon érhessenek haza, hogy gyorsabban juthassanak fel az országos sztrádákra. Nincs megállás: aki megáll, az meghal. Csak előre lehet menni, de nem kell sürgetni az előrehaladást. Egy normális menetben kell haladni, és a természetes igényeket kielégíteni. A városban ma tizenkét-tizenháromezer autó van. Ahhoz kell hát alkalmazkodni, amit az adott idő megváltoztathatatlanul megkövetel.

– Azt mondtuk az imént, hogy 1965-ben, amikor tanácselnökké választották, még nagyjából négyezer lakosa volt Veresegyháznak, ehhez képest ez a tizenkét-tizenháromezer autó nagyon soknak hangzik. Mit jeleznek a demográfiai mutatók?
– Jelenleg nagyjából huszonkétezren lakunk a városban. Én még mindig abban a házban élek – ma már, sajnos, egyedül –, amit apósom épített, és mi csak egy szobával bővítettük. A városban manapság ötezer körül mozog a tizennyolc év alattiak száma. Az első iskolánkat valamikor még kétkezi munkával – persze megfelelő szakmai irányítás mellett – mi magunk építettük. Jelenleg az iskolakapacitásunk kielégített, de tervezés alatt áll egy huszonnégy plusz négy tantermes általános iskola is. Fölépült az elmúlt években egy gimnázium, tehát a középiskolai tanulási lehetőségek tekintetében is jók vagyunk. Azokban a kérdésekben, amelyeket meg kellett oldanunk, nemcsak az oktatásban, de a közlekedésben vagy az infrastruktúrában is, én mindenkivel együttműködtem, akármilyen vezetés volt is az országban, és ugyanez érvényes ma is. Tuzson Bence, a térség országgyűlési képviselője egy nagyon szimpatikus ember, segíti a várost, és én tényleg csak megköszönni tudom a munkáját. Nagyon jó viszonyban vagyunk. Ha elősegítjük, hogy mindenfajta jószándékú közösség létrejöhessen, és ennek teret is biztosítunk, akkor az létre is jön és működni is fog.

– Milyen jövőképet lát Veresegyház előtt?
– Veresegyházon nagyon sok szorgalmas és képzett ember él, ami egy lelki és szellemi gazdagságot is jelent. Készséges ez a város, ez a legnagyobb értéke. Ha megkérdezi a veresegyházi embereket, hogy mire lenne még szükségük a településen, nem azt mondják majd, hogy iskola meg óvoda, hanem a termálfürdőt fogják említeni. Most készülnek ennek a kiviteli tervei. Nem kívánunk nagy termálfürdőt építeni, ilyenből van éppen elég Magyarországon, de olyat viszont akarunk, amelynek termálvizét egészségmegőrzés, gyógyulás szempontjából a környékbeli falvak lakói, és persze a helyiek veszik igénybe, ne kelljen elutazniuk máshová.

– Ideális esetben, ha minden a tervek szerint halad és nem jön közbe semmi, mikorra készülhet el a termálfürdő?
– Legkorábban 2024 tavaszán..