„A szülőföldemről írtam ezt a könyvet és még százezrek szülőföldjéről. Azokéról, akik ezen a tájon teremtettek emberi életet a múltban, ha kellett a fodrozódó homokon, a terjengő nádasok helyén és a vízjárta laposokon, mert a jó föld kevés erre. Többször is úgy hozta a történelem, hogy a természet visszavetette az embertől a megművelt földet, az emberi élet jobb feltételeit, mert erősen megfogyatkozott a földművelő és aki megmaradt, annak sem volt mindnek bátorsága a békés munkához a háborús világban. Hadak útjában fekvő vidék volt ez mindig, tatár lovas, királyi kopjás, török janicsár, végvári vitéz, német zsoldos, rác martalóc, kuruc portyázó, Windischgrätz katonája és 48-as honvéd mind jobban szorongatta itt a másikat, az ország szíve táján.
Nemcsak az elmúlt emberekről írtam, de a mostaniakról is. A jelenlegi legidősebbek nagyapái még felszabadított jobbágyok voltak. Azután két-három nemzedék parasztsága művelte itt talán a legnagyobbat: új mezőgazdasági kultúrát teremtett a korábban leginkább gabonatermő vidéken. A születő főváros közelében áttértek a volt jobbágyok unokái szinte mindenféle terményre, ami csak szükséges egy világváros élelmezéséhez. Ehhez a legcsekélyebb alkalmas földterületet is visszahódították a művelésbe csapolással, töltögetéssel, egyengetéssel, a trágyázás legkülönbözőbb nemeivel. A kertgazdálkodásban találta meg ez a vidék boldogulásának az útját, amiben csak segített a vasút aránylag korai megindulása még a század elején. A vasút Veresegyházát összekötötte Budapesttel, Váccal és Gödöllővel, megteremtve az asszonyok máig tartó batyuzásának közlekedési feltételét is.
A vasút megindulásával kapcsolatos a sajátos, a mai napig ingázó helyi munkásság és értelmiség kialakulása. A korábban mezőgazdasági jellegű település paraszti osztályának emberfölöslege már nem kényszerült Amerikába vándorolni, hanem megélhetést talált a budapesti iparban. […] …a közlekedés fellendülése következtében kibontakozott a környék földrajzi adottságaiból eredő lehetősége is, amely folyamat kezdetei még a reformkorba nyúlnak vissza. A szőlőhegyek, az erdők, a vadászati lehetőség és nem utolsósorban a táj szépsége a múlt század második felétől már sokakat vonzott a fővárosból ide. Ezek természetesen a középső társadalmi rétegek vagy éppen az arisztokrácia körébe tartoztak. Az első világháború és a forradalmak után már a budapesti értelmiség és munkásság soraiból is költöztek ki ideiglenesen vagy véglegesen, aminek következtében megszaporodtak a külterületi lakott helyek. Erdőváros a jelenlegi Erdőkertes keletkezése és önálló helységgé fejlődése jól példázza ezt a folyamatot. Más vonatkozásban ez a folyamat eredményezte a veresegyházi tó környékének a kiépülését is. […]
Napjainkban egyre nagyobb mérvű a fővárosból és máshonnan való ideiglenes beköltözés, nagy kiterjedésű hétvégi telep létesült a tó körül. Új jelenség, hogy az ország távolabbi részeiből sokan költöznek a helységbe. Budapest közelsége, a jobb munkalehetőségek és a kedvezőbb életkörülmények vonzzák őket. […] Mindezekhez járulnak a kulturális létesítmények, amelyekkel együtt a nagyközség egyre inkább elnyeri regionális központi szerepét, amelyre földrajzi és társadalmi adottságai a történelem során már többször kijelölték.
A szülőföldemről írtam ezt a könyvet és még százezrek szülőföldjéről, azokéról is, akik ezután fognak születni ezen a tájon. Nehéz munkával kutattam a közösség arcát, amely a sanyarú körülményeket valamivel jobban vészelte át mint a környék más falvai és valamivel hamarabb vette észre az új lehetőségeket is. Mozdulatlan és mozgékony egyben az idevaló ember, ahogy a megmaradás törvényei szerint véli jobbnak. Ebből származnak erényei és hibái is. Nekik ajánlom ezt a könyvet elsősorban, a törzsökösöknek és a beköltözötteknek egyaránt.”
(Horváth Lajos: Veresegyház – Helytörténet és községrajz, 1977)
Kiemelt kép: Légifelvétel Veresegyházról 1983-ból (Forrás: Fortepan / MHSZ)
