Pitrolffy-Jamli Tamara írása
Ha március, akkor legyen tavasz, és töltsünk egyre több időt a szabadban, a kertben vagy épp gyermekeinkkel a játszótéren. Az idén napsütésben ünnepeltük március 15-ét, az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc ünnepnapját. Öröm, hogy – talán csak napok kérdése – már nem azon gondolkodunk, elkél-e még a nagykabát, vagy hogy kiengedhetjük-e gyermekeinket játszani anélkül, hogy arra ügyelnénk, van-e rajtuk sál, sapka, kesztyű. A levegőben a tavasz, így szoktuk mondani és akarva-akaratlanul is elmosolyodunk. Ez a derű azonban most legtöbbünk számára nem felhőtlen. A szomszédos Ukrajnából érkező háborús hírek beárnyékolják a napsütést, legalábbis gondolatban, lélekben biztosan. Ezekben a napokban a híradásokat látva segítünk, mindenki azzal, amivel tud, elvisszük az adományainkat a gyűjtőhelyekre, amelyeken nagyon sokan megfordultak. Bevallom, én soha nem is kételkedtem az itt élő emberekben, összefogásunk erejében, a közösségi érzésben, hiszen akárkit ismerek Veresegyházon vagy Erdőkertesen, mind segítőkész, jó lelkű emberek.
Látva az Ukrajnából hazánkba érkező menekülteket, átérezve a sorsukat, amikor a háború elől kell rohanva menekülniük, elindulniuk az otthonukból az ismeretlenbe, a létbizonytalanságba, és gyakorlatilag pillanatok alatt összekapkodniuk azt a minimális mennyiségű kis kézipogg yászukat, amit magukkal tudnak vinni az útra, akkor mindenkiben felébred az érzés, hogy segítsen, hogy tegyen valamit értük. Márpedig ezrével és tízezrével érkeztek hazánkba az elmúlt hetekben a háború elől menekülő emberek, anyák gyermekeikkel, idősebbek és fi atalabbak, akik mind-mind segítségre szorulnak.
Büszke vagyok mindenkire, aki térségünkben betért az adománygyűjtő helyekre, a kialakított központokra, büszke vagyok mindazokra az erdőkertesiekre és veresegyháziakra, akik tenni akarnak a rászorultakért. Ugyanakkor szégyellem magam azok miatt, akik bele akarják rángatni Magyarországot ebbe a háborúba, mindazok miatt, akik magyar katonákat és fegyvereket akarnak Ukrajnába küldeni. Büszke vagyok mindazokra, akik bölcs előrelátással és megfontoltságg al inkább úgy döntöttek, hogy a stratégiai nyugalmat választják a kapkodás és a káosz helyett annak érdekében, hogy megőrizzék hazánk, családjaink, szeretteink békéjét, és ne engedjék háborús övezetté változtatni Magyarországot is. Szégyellem magam mindazok miatt, akik elfogadható opciónak tartanak egy háborút, menedzselni akarják azt, s azok miatt is, akik ezt a feszült geopolitikai helyzetet akarják kihasználni arra, hogy a saját pecsenyéjüket sütögessék. Már bocsánat, mondjanak, amit akarnak, de nem tartom elfogadhatónak, hogy ilyen helyzetben embereket uszítsanak és hergeljenek, nekem ez teljességg el felfoghatatlan, az én szememben ez olyan felelőtlenség és annyira veszélyes, hogy elborzaszt még csak belegondolnom is a lehetséges következményeibe.
Nekünk békére van szükségünk, ezt erősítette meg bennünk a nemzeti ünnepünk is, amikor a mellünkre kokárdát tűztünk és sétát tettünk a tavaszias időjárásban.
Bocsánat a hasonlatért, ha ez bárkit bántana, de az 1848-as forradalom emléke és a segítségnyújtás, a rászorulók felkarolása, az elesettek megsegítése ezen a ponton találkozott a gondolataimban. Már csak azért is, mert büszkeségg el tölt el, amikor azt a rengeteg segítő szándékot, segítő kezet látom, ami adományokkal tölti fel a teherautókat, hogy eljuttassa azokat a rászorulóknak a határ mellé, a befogadóközpontokba. Büszkeség tölt el, ugyanaz az érzés, amivel a Nemzeti dalt hallgatom, amivel Petőfi re és nemzedékére gondolok, ugyanaz az érzés, amit a Pilvax említése vált ki bennem.
Nagyon jó dolog az, ha egy nemzetnek van mire és van kire büszkének lennie. Nekünk van. Nem is tudnék teljes névsort mondani, ha mindazokat kellene felsorolnom, akik pakolták az adományokat, jöttek-mentek, hoztak-vittek, mikor mire volt szükség. Nyilvánvaló, hogy ég és föld a különbség a két kor, a két időszak, a sok-sok élethelyzet között, nem is akarom ezeket még véletlenül sem egybemosni. Az érzés azonban azonos, szívbe markoló, hogy ennyi mindenre, ennyi mindenkire van magyar emberként, anyaként büszkének lennem.
