– Pitrolffy-Jamli Tamara írása

Akár az agglomerációs életmód természetes részének is tekinthetjük, hogy mi, akik itt élünk, nemcsak napi szinten, de nagy általánosságban is többet vagyunk úton, mint mások, számunkra így hát sokkal fontosabbak az utazási körülmények, sokkal nagyobb figyelmet fordítunk ezekre. Én, bevallom, szeretem letenni az autót, és ha csak lehet, a tömegközlekedést részesítem előnyben, de tisztában vagyok azzal is, hogy nincs ezzel mindenki így, és nem haragszom azokra sem, akik inkább autóval járnak. Sőt, én sem tudom mindig megoldani a munkába indulásomat úgy, hogy ne kelljen a volán mögé ülnöm. S ha az életmód felől közelítem meg a kérdést, akkor teljesen mindegy is, hogy ki mivel utazik: egyformán sokat vagyunk úton, az utazásnak akármelyik módját válasszuk is. Ez valahogy közös bennünk. Ez összeköt és nem elválaszt.

Nagyjából akkoriban kezdtem el a tömegközlekedést előnyben részesíteni, amikor úgy alakult az életem, hogy a fővárosban néhány napon belül többször is a Hungária körúton akadt dolgom. Nem volt olyan napszak, hogy ne lett volna beállva az a többsávos, soksávos út. És hiába siettem volna én a sürgős elintéznivalóm után, a legtöbbet mégiscsak ott rostokoltam a két jelzőlámpa közötti térben, benne a rengetegben. Mert az a legrosszabb ilyenkor, hogy ha áll például az ember a középső sávban az autójával, akkor nincs hova kitérni, nincs egérút, nincs egy alkalmas mellékutca, nincs semmi, csak az ácsorgás.

S miközben pedig én ott rostokoltam a volán mögött – hiába váltott közben zöldre a lámpa, a sor attól még egyáltalán nem haladt –, három villamos is elhúzott az autóm mellett, mire én átjutottam a kereszteződésen.

Másnap bérletet váltottam.

Mi, akik az agglomerációban élünk, igen, többet vagyunk úton, mint mások, és senkinek a tapasztalataival nem szeretnék vitatkozni, előfordul persze, hogy más utakon is dugó képződik, de ez már egyáltalán nem az életmód része.

Megriaszt olykor, amikor azt hallom, hogy korlátozni akarják a közlekedésünket, kitiltani a dízelautókat, hangzatosan hirdetik, hogy dugódíjat vezetnek be, megriaszt, mert attól tartok, hogy ezeket az áldatlan fővárosi állapotokat szeretnék egyesek ide „kiexportálni” hozzánk is, az ag lomerációba. Akármilyen megoldásokban gondolkodnak is, szinte mindegyiknek mi vagyunk a vesztesei – afféle bűnbakok módjára, akik mindig kéznél vannak, ha valakire át kell hárítani a felelősséget. Hiszen a fővárosi dugódíj is csak azt jelenti a számunkra: ha munkába akarsz járni – fizess! Mintha célkereszt lenne a homlokunkra rajzolva, csak az életmód miatt, amelyik összeköt és nem elválaszt bennünket Veresegyházon és Erdőkertesen is.

Az életmódok különbözőek lehetnek: mindenki más és más körülmények mellett tud kiteljesedni, és mindenkinek más és más jelenthet izgalmat vagy adhat megnyugvást olyan sokszínűségben, amilyet összegezni is nehéz. S minden életmódnak vannak szebb és kevésbé szép, olykor kellemetlen árnyalatai, akárhol éljen is az ember. Nekünk az „úton lenni” érzése valamilyen szinten egyszerre kötelesség és szabadság. Kötelességnek mondom most azt a részét, hogy igen, el kell indulnunk, be kell járnunk, oda kell érnünk reggelente a munkahelyünkre – egyre megy, hogy autóval vagy tömegközlekedéssel –, mert ez biztosítja a megélhetésünket, családunk egzisztenciáját, gyermekeink nevelését, iskoláztatását, s akárhogy számoljam is, ez úgy a legszebb, ha még szeretjük is a munkánkat. A szabadság és a felszabadultság pedig akkor kezdődik, amikor hazaindulunk…

 Azért indulunk haza éppen ide, Veresegyházra vagy Erdőkertesre, mert mi már választottunk magunknak egy életmódot. Egy olyan életmódot, amelyben nem szeretnénk viszontlátni településeink utcáin a budapesti állapotokat, a Hungária körút forgalmát. És azért választottuk magunknak éppen ezt az életmódot, mert nem szeretnénk azt sem, hogy miután a kiköltözők itt letelepedtek, utánuk hozná valaki azt, ami helyett éppen ezt az agglomerációs közösséget választották.

Nekünk ez az otthonunk. S az életmód az, ami összeköt és nem elválaszt bennünket.